Shinsengumi
Shinsengumi
Mielőtt túl unalmas lenne a yakuza-val kapcsolatos téma, ma ismét egy kis történelmi rovattal érkeztem. A japán kultúra kedvelői közül biztos akadnak, animések, és talán közülük páran, akik ismerik a Peace Makere Kurogane című anime-t. Engem ennek a műnek a megtekintése hívta fel a figyelmemet a Shinsengumi egykori létezésére. Kíváncsi vagyok ki hallott már a Shinsengumiról? Mi a véleményetek? Ha ez a név eddig még ismeretlen volna számotokra, kérlek benneteket, olvassátok el a blogom legújabb bejegyzését. A Shinsengumi röviden egy a XIX. század második felében, Kyotoban működő, a shougun oldalán harcoló organizáció volt. Amiért másabbnak számítottak, mint az összes többi szerveződés, az abban mutatkozik, hogy vezetői és emberei közt sok közember megfordult. Ezeknek a személyeknek nem csörgedezett nemesi vér az ereikben, mégis méltán gondolhatunk rájuk olyan szamurájokként, akik beírták magukat a történelembe.
Ahhoz, hogy tisztán áttekinthető legyen minden, körülbelül háromszáz évet vissza kell tekintenünk az eseményekhez képtest. A shougunok időszaka ekkor is már több évszázada tartott. Ennek a hosszú, rengeteg évet átívelő korszaknak egyik fontos jellemzője, hogy bár Japán társadalmi formája továbbra is a császárság volt hivatalosan, valójában nem számított a névlegességen kívül egyébnek. Az ország teljes hatalmú vezetője, a shougun állt mindenek felett, ő, valamint az emberei kormányozták az országot. A császár lényegében csak annyi feladatot kapott, hogy aláírja a szükséges rendeleteket, beleszólása nem lehetett az ügyekbe. Egyes források szerint a császári családoknak sokszor még kegyetlenebb élet jutott részül, mint a legalsóbb rétegekben élőknek. Természetesen a köznép nagy része ennek nem volt tudatában. Az idő során viszont a befolyásosabb szamurájok, rouninok (gazdátlan szamurájok), vagy nemes emberek a megfelelő információk birtokában, különböző csoportokká fejlődtek, különböző célokkal vezérelve.
Ami még fontos a szamurájokat illetően, hogy a shougunátus az uralkodása hajnalán elrendelte, miszerint szamuráj csak olyan ember lehet, akinek felmenői vagy nemesi vagy szintén szamuráj családokból kerültek ki. Az alatta levő társadalmi rétegben levők, lehettek akármilyen jó harcosok, nem léphettek hivatalosan a bushidou útjára (bushidou: úgymond a szamurájok kódex/törvény könyve. Azok a tulajdonságok, normák, amiket egy szamurájnak be kellett tartania. Fontos volt, hogy ne csak a tudatában legyenek ezen a szabályoknak, hanem eleve a vérükben hordozzák azokat. Bármely pont megszegése súlyos következményt vont maga után, de erre majd külön témaként ki fogok térni, most csak felsorolás szerűen írom ki a bushidou lényegét: egyenes jellem, igazságosság, bátorság és kitartás, jóindulat, együtt érzés, udvariasság, őszinteség, becsület, a hűség kötelme. Kicsit a középkori lovagok is eszünkbe juthatnak, de még is egy lényeges különbség azért akad.)
Japán nagyon sokáig csak a szomszédos országokkal (pl: Kína) folytatott kereskedelmet, de jellemzően inkább országon belül bonyolították le az adás-vételt, nem szívesen nyitottak más társadalmak felé. Az egyetlen nyugati nemzet, melynek hatásgyakorlását mindig szívesen fogadták, az Hollandia volt. A 16. század közepén aztán portugálok érkeztek a hatalmas szigetre. Akkoriban történt, hogy a pápa engedélyt adott a portugáloknak és a spanyoloknak a Világ alaposabb „felfedezésére” és gyarmatosítására. A portugál kereskedő hajók, amiket a japánok egyszerűen fekete hajóknak neveztek, ekkor tájt bukkantak fel. A shougunátus meg is nyitotta kapuit, így egy rövid ideig kaptak illetve szállítottak termékeket egymás között. Néhány portugál utazó letelepedett az országban, mivel a nemzetük Japánt már saját gyarmatnak tekintette. A japán nép csekély része pedig érdeklődött, majd átvette a keresztény vallást, ami így terjedt el a hazájukon belül. Ez a tiszavirág életű kapcsolat csak addig tartott ki, míg az ország vezetői rá nem jöttek a latinok eredeti tervére. Ezután a japánok minden eszközt bevetettek, hogy ki űzzék a betolakodókat a Felkelő Nap országának területéről. Azokat a társaikat, akik átvették a kereszténységet, büntetésből keresztre feszítették. A szigetország ezután majd három évszázadra ismét bezárkózott.
A 19. század közepe felé a társadalmi helyzet továbbra is változatlan maradt, azonban néhány szerveződés egyre feltűnőbbé kezdett válni és azon belül is megjelentek kiemelkedőbbek. Ennek oka a császári és a shougunátus pártolói közötti széthúzás volt, aminek a hangja rohamosan növekedett. Sokan a császárt akarták vissza tényleges uralkodónak és a shougun hatalmának megdöntésére vágytak. Ha pedig ez nem bizonyult elegendő bonyodalomnak 1853-ban Matthew C. Perry négy hajója ért partot a tokiói-öbölben. Egy évvel később aláírták az első külföld felé nyitó kereskedelmi szerződést, a Kanagawa egyezményt. A japánok szépen lassan más külföldi erők hatására rákényszerültek a kereskedelemre. A kialakult helyzet ugyan csak elégedetlenségnek ad okot, mivel az emberek féltek, hogy a shougun nem tudja majd az országot megvédeni a külföldiekkel szemben. A történelmi események folyamán érthetően bizalmatlanok voltak más népek iránt.
Három említésre érdemes csoport tűnt fel ezekben az években fokozatosan. Az egyikük a Satsuma csoport, akik a császár oldalán álltak, viszont vezetőjük Katsu Kaishou sokkal inkább nyitottnak látszott a külföldiekkel való kapcsolatra. Tisztában volt a helyzettel, amibe az ország került és szükségesnek tartotta az ország restaurációját. Ebben a csoportban tevékenykedett Sakamoto Royuma is, aki szintén jelentős szerepet töltött be az akkori politikai életben. A másik két szerveződés a Choushou illetve az Ishin Shishi. Ők egy sokkalta radikálisabb nézetet vallottak. A császárt akarták újra visszaállítani uralkodónak, viszont minden szálat el akartak vágni maguk, és az amerikaiak – vagy más népek - között. Ezt pedig idővel kendőzetlenül ki is mutatták. A csoportokban sok rounin (gazdátlan szamuráj) megfordult és ezeken belül igen erőszakos, agresszív személyek is tevékenykedtek. Az akkori fővárost lázadásuk jeleként tetőtől talpig igyekeztek felfordítani. Ha megláttak akár egy külföldit, esetleg olyan személyt, akinél a nyugati kultúrából származó eszközök voltak - vagy akár olyan személyeket, akik érdeklődtek más tradíciók felé - , sokszor hidegvérrel megölték az áldozatot.
Miután megismertük a körülményeket, térjünk vissza Perry érkezéstől számítva néhány évet. Az akkori Edo (mostani Japán főváros Tokyo) melletti kis faluban működött Kondou Shusuke harcművészeti dojouja (edzőterem) a Shieikan, ami 1849-ben nyílt meg hivatalosan és a Tennen Rishin Ryuu kardtechnikának kitanítására törekedett. Az ő fogadott fia volt Kondou Isami ( eredeti neve Katsugorō), a Shinsengumi későbbi vezetője. Isami nevelő apja ugyan szamuráj családból származott, de az ő nagyapját is adoptálták.
Kondou Shusuke vette szárnyai alá Okita Mitsu-t is, akinek híres nemesi szamuráj felmenői voltak. Mivel a lány családját elveszítette így került a Kondou házhoz, és a gyermekkorban levő testvére Okita Souji, így kezdte meg a doujoban tanulmányait.
Isami legjobb barátja Hijikata Toshizou, szintén a közelben élt. Egy egyszerű farmer családban született hatodik gyermek volt, aki aztán gyógyszerárusként dolgozott egy ideig. Szegény származása ellenére kitűnő intelligenciával és harckészséggel rendelkezett, társadalmi helyzete miatt viszont mind ő, mind Isami hivatalosan nem követhették azt az utat, amire vágytak. A szamurájok útját.
Kondou sosem tervezte életét leélni a dojouban, mint utód, és erre végleg ráébredt Sakamoto Ryouma-val való találkozása után. A férfinak köszönhetően ő is belecsöppent a politikai életbe, ami teljesen magával ragadta őt. Fel tett szándékává vált tenni valamit az országért, ebben legjobb barátja pedig feltétel nélkül támogatta. Sokáig azonban tehetetlen maradt elképzeléseit tekintve, emellett családi kötelezettségeit sem kerülhette el, amiből született is egy gyermeke. Az évek során, ugyan akkor olyan emberekkel találkozott, - valamint kötött szoros barátságot - akik meghatározták a jövőjét a későbbiekben. Ezek a személyek, később a leendő Shinsengumi szerves tajgaivá váltak: Nagakura Shinpachi, Harada Sanosuke, Toudu Heisuke, Yamanami Keisuke, Saitou Hajime, valamint utóbbi által Serizawa Kamo.
1863ban megtörtén az, amire Isami várt. Edoban, Kiyokawa Hachirō rengeteg rounint toborozott össze abból a célból, hogy menjenek Kyotoba és védjék meg a shougunt, valamint verjék le a zavargásokat. A szerveződés a Roshigumi nevet kapta. Kondou csapata (a fentebb említett barátokat bele értve) kisebb nehézségek után, de bekerült a csoportba, így útjukat az akkori főváros felé vették. Shusuke házából még Inoue Genzaburo és Okita Souji csatlakozott, utóbbi életének tizenkilencedik évében járt, de képességeiben rég kinőtte a doujo falait és a későbbiekben is a leendő Shinsengumi egyik legjobb kardforgatójává vált.
Kyotoba érve azonban Kondouékat váratlan fordulat érte. Kiderült, hogy a Roshigumit valójában a háttérből, császárpártiak szervezték és céljuk pontosan az utolsó pillanatban való hátat fordításból állt, vagyis lényegében, hogy elárulják a shougunt. A Roshigumi vezetősége vissza utalta embereit Edoba. Isami viszont úgy határozott, hogy ténylegesen a shougunátus oldalára áll és védelmezi Kyoto-t társaival. Serizawa Kamo is az ott maradás mellett dönt végül néhány követőjével együtt. Kisebb nagyobb megpróbáltatások után a csoportot Matsudaira Katamori az Aizu ( akkori rendőrség) vezetője a maga szárnyai alá veszi. Ennek fényében a szervezet egyenruhája is elkészült.
Mivel a csoportban rövid időn belül felütik a fejüket a viták, így három vezetőt választanak meg. Az mindegyikőjüknek egyértelmű, hogy Roshigumi néven nem folytathatták tovább a tevékenységüket, azonban a két fő vezető Kondou Isami és Serizawa Kamo még az új név választásának kérdésében sem tudott közös döntést hozni. Serizawa nem segítette elő a szervezet sikerét, nehéz és kiismerhetetlen jelleme miatt sokkal inkább félelmet keltett az emberekben, mint a bizalmukat nyerte volna meg. Követőivel együtt hamarosan túlzottan feltűnővé váltak a felfordulásokkal, amiket okoztak. Végül az Aizu rendelete alapján a szervezeten belül kellett lerendezni a problémát. Serizawa Kamo-t, közös elhatározás alapján megölték és Kondou Isami tényleges vezetésével létre jött a Shinsengumi.
Vezetők:
Parancsnok: Kondou Isami
Alparancsnok: Hijikata Toshizo
Katonai tanácsadó: Itou Kashitarou
Kapitányok: 1.: Okita Souji (Okita Soujiro)
2.: Nagakura Shinpachi
3.: Saitou Hajime
4.: Matsubara Tadaji
5.: Takeda Kanryuusai
6.: Inou Genzaburou
7.: Tani Sanjyuurou
8.: Toudou Heisuke
9.: Suzuki Mikisaburou
10.: Harada Sanosuke
A kémek vezetője: Yamazaki Susumu
Az emberek feléjük irányuló bizalmát nem volt egyszerű visszaszerezni, viszont ennek az ideje is eljött az Ikedaya incidens folyamán (1864 július 8), amikor is a Chousou arra készült, hogy felégesse Kyoto-t. Ezt a Shinsenguminak sikerült megakadályoznia, így a csoport emberei, némi hírnévre tettek szert. Ennek köszönhetően egyre többen csatlakoztak a szervezethez. Bejutni a csoportba párbajok során lehetett csak és Hijikata Toshizou szigorú szabályzatokat hozott, hogy elkerülje az árulást, melyek a következők voltak:
1. Tilos megtagadni a Bushidót.
2. Tilos a dezertálás.
3. Tilos a saját vagyon felhalmozása.
4. Tilos bármely büntetőperben való részvétel.
5. Tilos bármely egyéni harc kezdeményezése.
2. Bármilyen nemes harcban is halt meg valaki, az egység vezetőjén kívül a holttestet a csata helyszínén kell hagyni.
A legfeltűnőbb mégis ez a kitétel: Ha a Shinsengumi bármely tagja idegennel harcol - akár szolgálatban, akár nem - és úgy sebesül meg közben, hogy képtelen megölni ellenfelét, elmenekülhet. Ugyanakkor, ha a hátára kapta a sebet, seppuku-t (gúnynéven harakiri, de erre majd később szintén kitérek) kell elkövetnie .
A szigorú szabályzatok ellenére sem kerülhette el a szerveződés sajnos a beépült kémeket azok után, hogy igen csak megnövekedett a Shinsengumi tagok száma. Néhány éven belül felgyorsultak az események az árulások következtében, valamint egyre nőtt a feszültség a tagok között is. Ennek egyik főelőidézője Yamanami Keisuke seppuku általi halála volt. A férfi úgy érezte, hogy nem képes már feltétel nélkül kockára tenni életét Kondouért. Túl kegyetlennek gondolta a lépéseiket, így el szerette volna hagyni a szervezetet, ezért a rituális öngyilkosság maradt számára lehetőségnek. Hamarosan más vezetők is kiléptek, viszont a tragikus események után Kondou már nem tartatta be a seppuku törvényét velük.
Az események közben a Satsuma és Choushou össze fogott a császárság érdekében és bele keveredtek a kialakuló csatákba, majd később háborúkba. A megmaradt Shinsengumi tagok viszont töretlenül a shougunátus oldalán küzdöttek tovább egyre esélytelenebbül, nevüket folyamatosan változtatva, napról napra megfogyatkozva. Szépen lassan megbukott az évszázadokat átívelő Tokugawa korszak, a shougun már képtelen volt megőrizni a hatalmát. Ennek következtében azok, akik mellettük álltak különféle kivégzés áldozatai lettek, így Kondou Isami is. 1869-ben Hijikata Toshizou halával szűnt meg végleg a Shinsengumi. Hijikata mielőtt a végső csatába vonult, rá bízta Ichimura Tetsunosukera (1867-ben csatlakozott valójában a Shinsengumihoz) minden tárgyát, így neki köszönhetően maradtak fent a férfi versei, öltözékei, fegyverei, iratai, amiket a Hijikata Toshizou múzeumban lehet megtekinteni. „Bár testem Ezo szigetén enyész, lelkem Uramat őrzi keleten.”
„Nem nehéz elképzelni azt a fejetlenséget, amit a Meiji-korszak hozott magával. A Shinsengumi még élő tagjainak túl kellett élniük az üldöztetést, azt, hogy bárki megölhette őket álmukban; azt az időt, hogy az ideáljaik, az életük, és mindaz, amiben valaha hittek, a külföldiek hatására a semmibe foszlik. Szembesülniük kellett azzal, hogy az évszázadokig a külvilágtól hermetikusan elzárt ország kinyitotta a kapuit, és vad, mindent átölelő változásokba kezdett. Azok, akik hittek még a múltban, nem csoda, ha az utolsó lélegzetükig és szívdobbanásukig harcoltak érte. Pontosan ezért tisztelik őket ennyire ma is, hiszen ők mindannyian a becsület harcosai voltak.” – idézet: http://bishounen.animehq.hu/Hijikata/peace.html
Életben maradtak és egyéb érdekes történesek:
1868-ban Okita Souji tubercolosisban halt meg Edo egyik kórházában. A betegség állítólag már az Ikedaya incidens alatt kezdett el nála jelentkezni.
Nagakura Shinpachi és Saitou Hajime végső soron megmenekültek a kivégzéstől, mivel ők is korábban kiléptek a szervezetből. Természetesen mind kettőjük álnéven élte tovább az életét a nehéz időszakban. Shinpachi 76 éves korában halt meg, természetes halállal, míg Hajime, ugyan abban az évben 72 évesen távozott az élők sorából. Nagakura a későbbiekben egy újságcikknek leadta a feljegyzéseket a Shinsengumiról, ami által sok információt őrizhetett róluk az utókor.
Harada Sanosuke nagy valószínűséggel életét vesztette a csaták ideje alatt, de egyes vélemények szerint ő is túl élte. Minden esetre a Kenshin című mangában és anime sorozatban felbukkan a személye.
A Shinsengumi rengeteg adaptációnak szolgál a mai napig alapanyagául, bár olyan művet, ami az eredeti képet adja vissza, nem sokat találni. Ha valaki egy reálisabb feldolgozást szeretne meg tekinteni, akkor nézzen bele a Shinsengumi című élőszereplős sorozatba.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése