Levelek Iwo Jimáról / Kuribayashi Tadamichi

                                                      Történelem
                                  II. Világháború
                        Kuribayashi Tadamichi és az Iwo Jima sziget csatája

A történelmi részhez most egy olyan témát választottam, amiről az általános és középiskolai történelemkönyvekben nem igazán oktatnak. Az esemény színtere is épp olyan csekélynek és észrevehetetlennek tűnhet, ám valójában annál jobban befolyásolta a jövő alakulását. Mostanra legalább hat éve (a cikket ugyan egy évvel azt olvasás után írtam), hogy elolvastam Kakehashi Kumiko újság és könyvírónő művét, melynek címe Levelek Iwo Jimából. Az írónő nem légből kapott információk alapján készítette el ezt a csodálatos egyben megrázó könyvet. Alapos utánajárás, interjú sorozatok rengetege után rendszerezte össze és segített abban, hogy az olvasó közelebbi képet kaphasson az Iwo Jimai csatán történtekről, annak következményeiről, Kuribayashi Tadamichi életéről, és a szigeten szenvedő katonák érzéseiről. A mű olyan hatással volt rám, hogy késztetést érzek leírni miért is olyan különleges, tiszteletreméltó Kuribayashi és ez az aprócska sziget az összes emberrel együtt, akik ott küzdöttek.


Kuribayashi Tadamichi:
Kuribayashi Tadamichi a Japán Hadsereg altábornagya volt, aki a második világháborúban az Iwo Jimai csatában védte a szigetet az amerikai erőktől. Ha röviden szeretnék fogalmazni bőven elég lenne ennyit leírni róla, de ez még nem adhat átfogó képet igazán. Mind ehhez a háború előtti időszakot is figyelembe kell venni. Kuribayashi 1891 Július 7-én alacsony származású samurai családba született a Nagano prefektúrában. Középiskolás éveit a helyi iskolában töltötte, majd a későbbiekben lépett be a Császári Katonai Akadémiába, itt kezdte meg katonai pályafutását. Lényegében rögtön hátránnyal indított életének ezen szakaszában, mivel eleve jobban tisztelték azokat a katonákat, akik már középiskolai éveiket is katonai intézményekben kezdték.
1923-ban Kuribayashi feleségül vette Yoshii Kuribyashi-t, együtt töltött éveik alatt három gyermekük született, egy fiú és két lány. Munkája mellett mindig gondosan figyelt a családjára és teljes odaadással törődött velük. Igyekezett úgy élni, hogy katonai karrierje ellenére, családja ne érezze annyira a hiányát.
1928-ban ki küldték Amerikába, mint katonai helyettes. Akkoriban Japánban sok katona került így ki különböző országokba. A fő célja mind ezeknek egyfelől a hadi kapcsolat építése vagy éppen egyszerűen a megfigyelés. A közkedvelt országok közé tartozott Német illetve Francia ország, így oda a Japán Hadsereg a nagyobb tiszteletnek örvendő társait küldte ki. Tadamichi-t a tanulmányi múltja miatt továbbra sem kedvelték annyira, így került Washingtonba. Két évet töltött kint az Egyesült Államokban és ebben a két évben rengeteget tanult az ott élőkről, a hadseregről, magáról az amerikaiakról. Rövid ideig még a Harvard Egyetem képzésein is részt vett. Megtanult autót vezetni, körbe utazta az államokat, összebarátkozott a fogadó katonai vezetőkkel. Az itt tartózkodása alatt is viszont folyamatosan írt leveleket családjának és beszámolt nekik a tapasztalatairól (sokszor külön még a gyerekinek is írt levelet). Nem utolsó sorban pedig ráébredt arra, hogy az akkori állás szerint, ha Amerika és Japán között háború törne ki, semmi esélye nem lenne a hazájának ellenük. A hadi felszereltséget és felkészültséget látva teljesen ledöbbent. A fontos információkat elraktározva tért haza 1930-ban, a Japán Hadsereg azonban véleményét figyelmen kívül hagyta.
1944. Június 9-én került Iwo Jima szigetére, mint altábornagy. Ekkor azonban már Japán lemondott az addig létfontosságú stratégiai jelentőségűnek titulált helyről. Toujou Hideki miniszterelnök azért küldte, hogy vezessen több, mint húsz ezer katonát  magával együtt a hősi halálba. Kuribayashi azonban szakított a banzai és kamikaze rohamos hagyományokkal szemben.

Iwo Jima sziget és stratégiai jelentősége:
Iwo Jima a Csendes-óceánon elterülő Japán szigetcsoportok egyikéhez tartozik. Méretében egészen apró, fél nap alatt is akár körbejárható terület. Dél-keleti részén egy nyúlványon található a Suribachi hegy, mely nem nagy csupán 166m magas, vulkanikus képződmény. Maga az egész földrész terméketlen, édesvíz nem található benne, a mélyből kéngázok csapnak fel, a nappali hőség elviselhetetlen. A második világháború idején több katonai reptere volt, az egyik legismertebb a Chidori reptér. A sziget lényegében teljesen alkalmatlan az ott élésére, egyedül a stratégiai jelentősége miatt számított. (Voltak ugyan lakóik, de saját védelmük érdekében a kisgyerekeket és asszonyokat Kuribayashi kitelepítette a háború idején a szigetről.) Az amerikai hadsereg azért akarta elfoglalni Iwo Jimát, mert így egy repüléssel elérhették és lebombázhatták Tokyo-t. A Japán Hadsereg egészen addig fektetett rá nagy hangsúlyt míg ki nem derült, hogy nem nyerhetnek az Egyesült Államokkal szemben. Miután Kuribayashit odaküldték, már egyáltalán nem fordítottak figyelmet rá, leszámítva, hogy folyamatosan akadályozták az altábornagyot a terveibe, mivel az nem egyezett az eddigi taktikákkal.


Kuribayashi tervei és az Iwo Jimai csata:
Kuribayashi mikor elhagyta családját és a szigetre költözött már sejtette, hogy többet nem látja viszont szeretteit. Leveleket azonban folyamatosan küldött haza. A többi katonával szemben ráadásul olyan előnyben volt, hogy szinte bármit leírhatott, azt nem cenzúrázhatták. Ezek a levelek adnak képet arról, miként is nézett ki a sziget, milyen körülmények között kellett élnie neki illetve annak a majd huszonkétezer katonának ott Iwo Jimán (Leveleit fia Taro tette el és őrizte meg). A nélkülözést már az érkezés előtt megkezdte, mivel lovát szándékosan nem vitte magával, tudta, hogy csak szenvedés várna rá. Így, amint a szigetre tette a lábát, gyalog térképezte fel a területet. Ez alatt tudatosult benne minden Iwo Jimával kapcsolatban és elhatározta, hogy ugyan úgy fog nélkülözni, mint többi a bajtársa. Ha küldöttségtől kisebb ajándékokat kapott, azt a mennyiségtől függően intézte el. Egy személyre szóló élelem vagy ital adagot, mindig a családjának küldette el, viszont, ha nagy mennyiségű vizet szállítottak át, akkor azt igyekezett annyi ember között megosztani, amennyi között csak tudta. Megesett, hogy egy emberre napi fél kulacs víz jutott, ha pedig nem küldtek vizet az esővizet kellett összegyűjteniük. Sajnos példa volt arra is, mikor a kénes vízből ittak, mert nem akadt más. Ennek köszönhetően sokan haltak meg betegségben. Az altábornagy ugyan személyesen minden katonával nem tudott érintkezni, de mindent megtett, hogy segíthesse a munkájukat. Benne pedig az tartotta a lelket, hogy írhatott a családjának. Bár olykor említette a kegyetlen életet, ami ott volt a szigeten, rendszerint még távolról is az otthoni dolgok miatt aggódott. (Pl: meg kéne csinálni a padlásajtót, hogy ne eressze be annyira télen a hideget) Más katonák is küldhettek leveleket, de a hivatalos formát tartaniuk kellett, különben nem kézbesítették tovább, sőt Iwo Jimát sem hagyták el a lapok.
Kuribayashinak tehát annak tudatában és tapasztalatában kellett védenie Iwo Jimát (a reptereket), hogy minden bizonnyal esélytelen csatának néznek elébe. Sem a fegyverek, sem az adottságok nem bizonyultak elegendőnek a győzelemhez, segítségre pedig hiába kért nem számíthatott. Addigra már rengeteg háborús övezetben haltak meg japán katonák az egyszerű megadással (az ellenségbe rohantak és megölették magukat egyszerűen). Tadamichi viszont ennyivel nem adta fel. Rettegett attól, hogy Iwo Jima elfoglalásával szabad bombázásra kerüljön Tokyo, féltette a családját is, akik ott éltek. (Később írt is nekik, hogy menjenek vidékre). Végül olyan tervet eszelt ki, melyben minden reményei szerint az Egyesült Államoknak elmegy a kedve a háború folytatásához. Bízott benne, hogy, ha a csatát el is veszítik, a veszteség elegendő nyomot hagy az ellenségben a békekötéshez. Ez volt az utolsó szál, amibe kapaszkodott és, ami elengedő erőt adott a véghezvitelhez. Elsősorban az összes katonának megparancsolta, hogy nem ölhetik meg magukat ész nélkül. Parancsba adta ki, hogy minden katonának legalább tíz embert meg kell ölnie az ellenségből mielőtt életét veszti. Az Iwo Jimát érő végső csapásig ebben a szellemben próbálta őket tartani.
Kuribayashi nem állt meg itt. Szakított a Japán Hadsereg által elismert partszakasz stratégiával, mely szerint a parton kell védelmi zónát kialakítani és az érkező hajókat onnan kilőni. Az altábornagy tökéletesen emlékezett az Amerikában tapasztalt és tanult dolgokra, így tudta, hogy ezzel semmire nem mennek. Egy bombázó repülőgéppel szemben lényegében mit sem ér egy kialakított partvédelem. Ennek gondolatára, a szigetre érkezése – és felfedezése- után azonnal nekilátott a többi katona segítségével, Iwo Jimán bunkereket illetve különböző alagút rendszereket kiépíteni. Ezeket 10-15mre tervezte a föld alá, a járatokat pedig úgy alakította, hogy azok jó összeköttetésben legyenek egymással. Zökkenőmentesen viszont nem ment minden, mert ez idő alatt foglalkozni kellett a partszakasszal is, mivel a Japán Hadsereg nem fogadta el a stratégiáját. Ezzel energia, eszköz és időhátrányba is kerültek folyamatosan, az építkezés pedig így is kegyetlenül megterhelte a katonákat (sose lehetett tudni, hol csaphatott fel forró kéngáz a talajból). Mind ezek mellett a hónapok folyamán az amerikai hadsereg időszakosan bombatámadásokat is indított. Szerencsére viszont a földalatti rendszer védelmet nyújtott a katonáknak. Azokat az állásokat pedig, amiket lebombázott az ellenség, azonnal visszaépítették. 
1945. február 19-én végül az Egyesült Államok Hadserege megkezdte a sziget elfoglalását. Tadamichi állított katonákat a partszakaszra is, azonban a többségnek a kialakított földalatti járatokban kellett elrejtőzniük. Sajnos egy fontos összekötő alagutat már nem tudtak kialakítani, így ezzel jelentősen nőtt az eddig sem csekély hátrányuk. Az ellenség úgy érkezett a Iwo Jimára, hogy majd öt nap alatt elfoglalják ezt az aprócska szigetet, hiszen ez sem okozhat számukra nehézséget. A „sors” azonban kicsit másként hozta.
Az amerikai hadsereg minden gond nélkül átjutott a partvédelmen, ám ahogy a katonák egyre bentebb haladtak a repterek irányába úgy vált rémálommá számukra a sziget elfoglalása. A lenti kialakított járatokból váratlanul kerültek elő támadó japán katonák. Mivel a japánok fegyverhiányban szenvedtek, így a nagyobb eszközökkel spórolniuk kellett. A legtöbbjük kézigránátokat vetett be az ellenséggel szemben és mondhatni gerilla akciókat intéztek. Sokan tartották magukat a parancshoz és annyi amerikai katonát öltek meg amennyit csak tudtak. Egyesek viszont félelmükbe az egyszerűbb hagyományos módon rohantak a fegyverzáporba. Kuribayashi húszezres serege természetesen nem nyerhetett az amerikaiak százezres nagyságával szemben, viszont a csata több mint egy hónapig elhúzódott. Azok az ellenséges katonák, akik a szigetre tették a lábukat, rettegésben voltak tartva, mert sose lehetett tudni, hogy honnan éri őket támadás. A vége felé az amerikaiak már lángszórókkal hatoltak be a járatokba. Szépen lassan elfogytak a japán katonák, melyből 217-en adták meg magukat és lettek foglyok. A többi ember nagy része, így Kuribayashi is elesett a csatában, az altábornagy holttestét nem találták meg. A megszállók részéről azonban szintén hatalmas lett a veszteség, majdnem hétezren haltak meg és rengeteg sérültet szereztek.
Bár mind ez hatalmas traumát okozott az amerikaiak számára, Kuribayashi terve sajnos nem vált be. A sziget elfoglalását követően, megkezdték Tokyo bombázását, és mivel az Egyesült Államok hadsereg vezetőségében is váltás történt, a támadások vegyi háborúba fordultak. Kumiko interjúi során beszélt egy rangosabb amerikai katona fiával is. Az apja szintén részese volt az Iwo Jimai csatának. Az ő véleménye szerint az amerikai hadsereg az Iwo Jima után elszenvedett veszteség sérelmére dobta le az atombombákat Hiroshimára és Nagasakira. Persze emellett még több más tényező is közrejátszott.
Kuribayashi terve tehát teljesen megbukott, és az amerikaiak sem úgy cselekedtek, ahogy azt ő remélte. Azonban az altáborngay katonáival az utolsó lélegzetükig küzdött, minden támogatás nélkül. Nekik pedig nem csak az Egyesült Államokkal, hanem magával az életkörülményekkel is csatát kellett vívniuk.
Később emlékhelyet állítottak a szigeten elesett mind két nemzet katonáinak. A két emlékhely szinte egymás mellett helyezkedik el. Egy alkalommal közös megemlékezst tartottak, ahol a japán és amerikai katonák családjai eleinte csak csendben álltak a saját kis csoportjukban, majd lassan beszélgetni kezdtek végül megölelték egymást.
A szigetet csak is az elesettek hozzátartozói látogathatják. Hasonló látogatás folyamán az egyik járatban rengeteg levelet találtak, amiket a katonák írtak hozzátartozóiknak, de nem értek célt soha.
(GoogleEarth-szel azért meg lehet tekinteni a szigetet :) )